3 komment
Izzie semmire se vágyott jobban, mint egy délutánra a
legjobb barátnőjével, aki szinte már a testvére volt, de a sors, a kis hamis
egészen mást tervezett a számára. Még ő se gondolta, hogy egy pénteki délutánon
fog összetörni a hír hallatán. Próbálta erősnek mutatni magát, mintha nem
érintette meg, amit Bella mondott neki, de mintha az idő megállt volna a
számára. Csak ült, és hiába hallotta, hogy legjobb barátnője beszél hozzá, a
tudatáig már nem jutott el, hogy mit mondott. Egyetlen dolgot ismételgetett
magában csupán: összejöttem Carterrel augusztus negyedikén. Sokkolta, és úgy
érezte, mintha kést döftek volna a szívébe, mintha hátba támadták volna, hiszen
Bella tudta, hogy mit érez Carter iránt, mégis összejött vele. Ráadásul a háta
mögött. Egyszerre dühítette és örült barátnője boldogságának, de a düh, a méreg
erősebben tombolt az ereiben. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ez hogy
történhetett meg vele, ahogy azt sem tudta megemészteni, hogy a srác, akiért
titkon rajongott, végig tudott róla, és egy vállrándítással elrendezte a
dolgot. Sőt kerülte, nem írt neki, bezzeg ha tombolni kezdett volna, azonnal
Bella védelmére kell volna a kis szarházi, hiszen egy legjobb barátnak
örülnie kell a másik boldogságának. Más esetben visongva ugrott volna Bella
nyakába, de ez nem az az esett volt. Most csak némán ült a székben, és próbálta
megemészteni a hallottakat.
A szíve minden egyes dobbanásnál fájdalmasan kihagyott
egyet, a szemébe könnyek gyűltek, de visszafojtotta. Nem sírhatott. Most nem. Bármennyire
is erősnek tűnt, nem sok kellett hozzá, hogy nyilvános helyen összetörjön, és
magába zuhanjon. Helyette inkább felvette a jól ismert hamis mosolyát, és úgy hallgatta
végig, ahogy az ő Carterjéről áradozik neki a legjobb barátnője. Az ő Carterje?
Sose volt az övé, és ezek után, már nem is lesz.
Hogy lehetett ennyire ostoba? Hogy hihette el, hogy a srác
valaha is többet akar tőle, hogy akár egy pillanatra is úgy nézett rá? Nem pedig egy lányra a tömegben. Végül is, ha jobban
végig gondolta az elmúlt időszak eseményeit minden klappolt. Hogy miért nem
kereste őt egyikük sem, hogy miért volt olyan fura Carter, mikor beszélt vele,
miért adott rá egy szavas válaszokat. Miért viselkedett olyan bunkón vele a
fesztivál alatt. Így akarta a tudtára adni, hogy nem akar tőle semmit, és ez
eddig nem tűnt fel neki. Tényleg nagyon ostoba volt. Attól pedig csak még
rosszabbul érezte magát, hogy Carter végig tudta, és mégse mondott semmit. Nem ült
le vele, hogy megbeszélje a dolgokat, helyette gyerekes módon elmenekült a
beszélgetés elől, és úgy tett, mintha az a valami vagy inkább valaki nem is
létezne.
– Ugye nem haragszol rám? – Hirtelen zökkent vissza a
valóságba, de megszólalni még mindig nem tudott. Hogy haragszik-e rá? Nem tudja.
Fáj neki, amit tett? Igen. Kegyetlenül. De mégis hét éve a legjobb barátok
voltak, és ezt a régóta tartó barátságot dobja el egy fiú miatt? Egy fiú
miatta, aki nem érdemli meg a könnyeit? Aki annyira se volt egyenes, hogy
megbeszélje vele a dolgokat?
– Ugyan miért haragudnék? – Nem volt benne biztos, hogy ezt
hangosan is kimondta.
Miért haragudna? Mert aljas mód hátba támadták. Hogy csak
azután mondta el neki az állítólagos legjobb barátnője, hogy már egy ideje
együtt van a sráccal. Mert talán túl nagy kérés lett volna, hogy előtte
megkérdezze őt, hogy mit szólna hozzá. Talán az volt, de ami már megtörtént,
azon már nem lehet változtatni. Így hát becsukta a szemét, mély levegőt vett, s
miután kifújta, és kinyitotta a szemét, úgy tett, mintha nem érintette volna
meg, mintha nem fájna neki, mintha már túl lenne a srácon, és érdeklődést
színlelve, keserű szájízzel hallgatta Carter és Bella romantikus pillanatait.
S közben azon imádkozott, hogy bárcsak ki tudná kapcsolni az érzéseit, hogy
bárcsak létezne visszajátszás, hogy megakadályozza, hogy ők ketten
találkozzanak. Bármit megtett volna, hogy semmit se érezzen, hogy az emlékei a
sráccal kapcsolatban semmissé váljanak, de az élet nem egy romantikus regény,
aminek a végén minden jóra fordul, és a főhős megkapja a boldog befejezését. Nem.
Az élet kegyetlen, és sokszor azokkal basz ki, akik nem érdemlik meg, akik másra
sem vágynak csak egy kis boldogságra, egy kis szerelemre.